2025.04.10. 08:59, Elekes Timea Izabella
Amikor újraértékelődnek a dolgok...
A hetek annyira rohannak, hogy ebben a felgyorsult világban képtelen vagyok tartani, hogy hosszú blogokat írjak minden héten. A miniblogok mennek továbbra is, és kedves emlékként marad meg. Na de, miután második éjjel, hogy nem bírok aludni, és most egy konkrét ok miatt, úgy döntöttem írok... hiszen ez mindig segít...
A múlt héten végig ágyban voltunk a kisfiammal. Nagyon betegek voltunk. Nekem már múlt hét előtt kezdődött, de annyira sok volt a feladat és semmiről nem akartam lemaradni, hogy hiába nem éreztem jól magam, tettem a dolgaimat, gondolván, hétvégén majd kipihenem magam... Szombaton nyolckor már oktatáson voltam, tehát nem mondanám, hogy pihentem, annál inkább nehezebb volt koncentrálni. Vasárnap este csak romlott a helyzet, reggel már nulla erővel kezdtem a napot, s azt sem tudom már, hogy értem haza, de zuhantam be az ágyba, és egy hétig mondhatni fel sem keltem. A kisfiam is akkor hétfőn, reggel belázasodott és ilyen beteg még életében nem volt. Gyakorlatilag három napon át aludtunk... magamról sem tudtam gondoskodni, nem hogy a fiamról. A férjem volt az, aki ágyba hozta az ételt, amit meg sem tudtunk enni... rossz volt látni így a fiamat és nagyon aggódtam érte. Az éjszakák számomra igazi rémálom volt... a gyakori láz, fájdalom, gyengeség nagyon megviselt. A fájdalomcsillapítóknak semmi hatásuk nem volt és mivel nem tudtam enni, vagy ha ettem is nem maradt meg bennem, feladtam a gyógyszer próbálkozással, mivel nagyon fájt a gyomrom. A köhögésnél olyan érzés volt, mintha milliónyi tüske szúrná szét az egész mellkasomat. Ilyet életemben nem éreztem. Arnold fiam minden délután hozzám bújt és a forró kis testét ölelve aludtunk. Pedig jó ideje nem alszik délután. Egyik éjszaka órákon át virrasztottam lázasan, és két órán keresztül vártam, hogy a pánikroham elmúljon. És míg ezt írom azon gondolkodom, még mindig tabu erről a népbetegségről beszélni?! Betegen nálam ez van... Azon aggódtam, ha velem bármi történik, mi lesz a gyermekemmel. Ketten vagyunk. Nulla segítség. Mindenki távol. Valahogy eltelt az éjszaka, és utálni kezdtem az estéket. Eltelt hat nap, és a kicsi fiam még mindig lázasan feküdt egész nap. Mivel enni nem tudott, gyógyszert neki sem tudtam adni. Ahogy evett, rögtön adtam fájdalomcsillapítót. Borzasztó érzés volt olyan állapotban látni. Elérkezett a következő hét, és a dolgok nem kezdtek javulni, hanem inkább apa is kezdett gyengélkedni. Volt egy nap, amikor nagyon magam alatt voltam, de különösebben semmi nem érdekelt akkor. A munkát teljesen nem tudtam félretenni, erről volt, aki gondoskodott, és rájöttem, sürgősen változtatnom kell. Nem tudom miért kellett ez történjen, hogy jól halad minden, és hírtelen értelmét vesztette az egész. Azt érzem állandóan áldozatokat hozok. Bármit teszek, az valakinek nem jó. Ha aktívabb vagyok a munkai közösségben, a család bánja. Ha én helyezem előtérbe azokat, akikkel napi szinten foglalkozom, az egészségem megy rá. És sajnos semmi köszönet nincs benne. Ok. De akkor mit kéne tennem? Mi az az aranyközépút? Azt mondtam, amikor nagyon beteg voltam, én leszek az első. Amint jobban lettem, már azon agyaltam, akkor talán már munkába is tudnék állni. Mindezt úgy, hogy még erőteljesen köhögtem és mellkasi fájdalmam volt. Szóval, normális vagyok én??? És csodálkozom, ha valaki kihasznál... Nem tudom mit tegyek... esküszöm, nem tudom mit tegyek...
A második hét elején azért el kezdtük a fiammal pótolni az iskolai leckéket. Még ő is nagyon gyenge volt, és kicsit sem lelkes, de meg tudtam győzni. Talán nem lesz olyan könnyű visszarázódni a hétköznapok forgatagában neki sem és nekem se, de majd lesz valahogy... Egyik felem nagyon várja, a másik kicsit sem... az utazások jelenleg nem vonzanak. A tudat, hogy én szedtem össze valamit és fertőztem meg a fiamat, majd a férjem, nem túl jó érzés. Kocsival végig menni a városon kész agyrém lenne. Szóval reménykedem, hogy az év betegsége ezúttal ki lett pipálva, és a nyavaják elkerülnek. A rosszindulatú emberek fertőznek meg... de ebbe most nem akarok belemenni... Amíg nagyon beteg voltam, azon gondolkodtam, hogy a testi fájdalmat annyira se bírom, mint a lelkit... nem tudom pontosan... egy hetem sajnos tényleg úgy ment el, hogy nem tudtam tanulni, olvasni, de még csak filmet nézni sem. A telefont napi kétszer lecsekkoltam, fontos emailekre, hívásokra válaszoltam, aztán annyi volt igazából, mert még csak a szemem se bírtam nyitva tartani. A második hét felében persze már beengedtem a mérgező embereket is... meg is lett az eredmény, hogy éjfél elmúlt és nem tudok aludni... megy az agyalás... remek könyvet olvasok, hogyan ne agyaljak, na de ha azt megtanulnám, nagyon ügyes lennék. Nem mondom, hogy nem tanulható, de az már annyira kemény meló és időigényes, hogy nem tudom ebben az életben lesz - e annyi idő nekem már... persze nem haldoklom vagy ilyesmi, bár nem vagyok könnyű beteg itthon. Máshol nagy fegyelem van, de itthon mindig végrendeletet készülök írni, annyira tudok szenvedni. Na de már jobban vagyok, és több, mint tíz nap fekvés után ma a fiammal kint voltunk. Éppen a full - gazdag embereket elemeztem, amit a fiam hallott, és gondolom innen jött neki, hogy az édességét saját pénzből akarja megvenni. Lehet azt hiszi, anyának nincs pénze. Pedig csak anya nem szórja a pénzt, hanem befekteti. Tulajdonképpen utálom a pénzt. Sok gazdag ismerősöm van, és sajnos undorító viselkedésük van. Szónokolni tudnék a rossz tulajdonságaikról.
A lényeg, hogy most gyógyuljunk meg teljesen, van még pár napunk erre. Bár azt nem tudom, hogy is működik ez, ha nem pihenek rendesen és a bunkó emberek 'ily módon betalálnak és én meg ennyire a szívemre veszem... meg kell tanulni rafináltnak, önzőnek lenni... aha... "sajnos" az sem ebben az életben lesz nekem...
Na de, minden rossz után valami jó történik, már csak azt a fránya motivációt kéne visszaszerezni... mert jelenleg egyetlen örömöm és életető erőm van... az pedig nem más, mint az imádott kisfiam... hamarosan utazni fogunk, és csak remélni tudom, hogy jól leszünk, és jól fog telni... az biztos, hogy sűrűbben kell mennünk újra, mert lassan azt érzem az élet elrohan úgy, hogy közben elfelejtettünk élni... azt az érzést pedig meghagyom az extra gazdag embereknek, akik mohón gyűjtik a pénzt... hmm... talán mégis tudok kicsit gonosz lenni... igen, mindenki tud legalább egy kicsit az lenni... a mai nap margójára pedig "kötelező" nekem...
Az, hogy mennyire vagyunk jók, vagy rosszak... nos, mindenki döntse el maga... lehetek úgy, hogy azt hiszem jót teszek, pedig pont azoknak ártok ezzel, akiket a legjobban szeretek... szóval ezt érdemes átgondolnom... újra... és újra... na meg újra...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó