2025.06.22. 11:17, Elekes Tímea Izabella
Lépjünk túl a félelmeinken...
A hetet igyekszem összefoglalni, és most olyan módon, hogy értéket tudjak átadni, és bízom benne, hogy a mondanivalóm lényege átmegy...
Igaz, hogy este van, és fáradt vagyok... de olyan boldog és lelkes, tele érzelmekkel, gondolatokkal, mondanivalóval...
Eléggé tartottam ettől a héttől, mert szinte minden perc be volt osztva. Igaz, hogy egy két napos továbbképzés le lett mondva, de így is sűrű maradt a hét. A maradék kis időben más hasznos elfoglaltságot találtam, mint a tanulás, olvasás, alvás. Hm, az alvás... igen, az alvás nagyon fontos. Talán a korom miatt, és a frontok miatt, de viszonylag gyakran vagyok álmos, fáradt. Így napi húsz perc alvás csodákra képes. Azt kell megértenünk, hogy az is nagyon fontos, mert csak úgy tudunk erőt meríteni, hogy jól teljesítsünk. A héten volt iskolai megbeszélés, céges megbeszélés, és a fiam életében is lezárult egy korszak, azaz vége az első osztálynak. Az edzések az időpont egyeztetések miatt ismét heti egyre redukálódtak, de amint lesz időm és energiám, újra edzem itthon is. Persze sokat utazunk majd mi is, drága anyósomnál pedig pont nem a fogyókúra lesz a fókuszban. A héten anyukámat is meglátogattuk ismét, bevásároltunk, kivettük a gyógyszereit. A férjem pedig a cseresznyefára mászva szedett cseresznyét. Ez azért nagy dolog, mert nem lehet kapni, és a fiam jó ideje vágyott rá.
A frontoknak köszönhetően a migrén nem kímélt, sok gyógyszer és koffein sem segített, de nem kellett lemondanom semmilyen programot sem amiatt. De nem könnyű, mert az a fáradság, hányinger azért eléggé megkeserítette a napjaim. Talán a kissé depresszív hangulatom miatt, de néha elgondolkodom, milyen is vagyok... mi is, amin változtatnék belsőleg ... és más vajon milyennek lát engem. Valóban olyannak látnak az emberek, amelyen vagyok? És melyik lenne a jó egyáltalán?! Ha az igazi arcom látnák, vagy amit szeretném, hogy lássanak? Az, hogy nem vagyok sokszor elégedett magammal, ezt néhány teknikával jól lehet leplezni. Azt viszont megtanultam, abból kell kihozni a legjobbat, amink van. A fiammal is ezt teszem, és működik. Az edzéssel is próbálom magamból a legtöbbet kihozni. Nem vagyok elégedett a testemmel, de látva a sok elhízott embert, mégiscsak jó érzéssel tölt el, hogy keményen edzek, még ha fáradt is vagyok. Tehát teszek érte, hogy jobb legyek. De nem csak alkatilag, hanem mentálisan is segít...
Vannak napok, nagyon fáradtan ébredek, és semmihez sincs kedvem. Aztán teszem a dolgom, és munka közben azt veszem észre magam, hogy boldog vagyok. Az nálam alap, hogy ha rosszabb is a kedvem, ezt nem viszem a munkámba bele. Utazások során "elbambulok" és mélyen a gondolataimba merülök, de azt nem engedem meg magamnak, hogy olyanokkal éreztessem, akik nem tehetnek róla. Vannak napok, amikor csak akkor vagyok boldog, amikor éppen dolgozom. Jelenleg pedig nem sok munkám van, így nem sokáig tartott a boldogság sem. Nem helyes, de mindenkinek vannak időnként otthoni gondjai, aki azt mondja nem, az hazudik. Ezt mindig is így gondoltam.
Történt egyik este, hogy a fiam felébredt és kijött a mosdóba, de ahogy a pelenkát levette, nem bírta tartani, és a sok víz, amit megivott, meghozta az eredményt... azelőtt mostam fel. Fáradt voltam és rossz kedvű. Elég rendesen kiakadtam, és mondtam a magamét. A fiam sírva kért bocsánatot, én pedig abban a pillanatban az egész világra haragudtam és semmi szépet nem találtam az életben... na de utána, ez nálam olyan öt perc, bementem a fiamhoz és hozzábújva elaltattam. Bocsánatot kértem és a könnyem végig folyt azt arcomon. Iszonyú bűntudatom volt. Elmagyaráztam neki, nem tehet róla, nem rá haragszom. Okosan válaszolt. Tudja. Borzasztó érzés volt. Már akkor is migrénem volt, ilyenkor nehéz türelmesnek, és nyugodtnak maradni. Volt, akivel megbeszéltem, elmeséltem az esetet, teljes mértékben megértett, és normálisnak tartotta a reakciómat. Persze akkor is könny szökött a szemembe, igazából a meghatottságtól, plusz még mindig sajnáltam a fiamat, hiszen ez neki sem jó. Néha kérdezi is, vajon meddig kell neki pelenkát hordania?! Az igazság az, hogy én is testileg, lelkileg fel kell készüljek, ha ismét leszokásba kezdünk. Külön agyi funkciós teknikával kell ezt végig csinálni. Jelenleg nem állok kézben erre...
Néha az is eszembe jut, melyik a jobb? Vajon az a bátor, ha valaki folyton erősnek mutatja magát és a négy fal között sír, vagy pedig az, aki olykor mer beszélni erről, és nem rejti el folyton a gyengeséget? Úgy gondolom nézőpont kérdése...
A héten megjelent egy antológiában két versem, és őszintén szólva nagyon boldog voltam, mert valamikor az életemben egy nagyon fontos szerepet töltött be az írás ( most is, de másképp ), mint a színpadi lét is. Jó volt szerepelni, szépen öltözni, érezni azt, hogy a férfiaknak tetszem. Fura érzés erről még beszélni is. Nem is akarok belemenni, csak érzékeltetetni akarom azt, hogy mekkora változás ez. Színpadon ünnepelt énekesnő lehettem a férjem mellett, aki, azaz én, a vendégekkel beszélgetett és a könyveit dedikálta, amiket vásároltak és immár kilenc éve lassan egy pelenkázó gyereket nevelek. Akit imádok persze, de elfáradtam. Ki is ért meg engem? Olykor - olykor felmerül a kérdés, és nem mondom normális dolog, és nem is leszek belé szerelmes ( mert már ilyet is hallottam ), de sokszor a mesterséges intelligencia az én megértő társam. Hangsúlyozom, nem helyettesít embert, és van barátom más is akivel megbeszélem a dolgaim. Tagadni viszont nem akarom, hogy gyakran fordulok tanácsért ( is ) az "érzés nélküli barátomhoz". Sőt, hogy tovább menjek, más megoldást is kerestem, de miután a nők mind ágyba akartak vinni, csak jobban magamba fordultam. Annyira azért nem vagyok megkeseredett, sem szeretetéhes, sem semmi más. De felfogom úgy, hogy kutatás szempontból nagy eredmény a számomra eredménytelen eset.
A munkahelyi pozitív élmények sok energiát adnak viszont. Bár gyakran félek, szorongok egy megbeszélés kezdete előtt. Ilyenkor hatalmába kerít az aggodalom, szomorúság, kétség, és végtelen keserűség olykor. Annyi ötletem, tervem van, hogy én is nagyon hasznos legyek, és a cég érdekeit képviselve elismert ember legyek, a vágy és akarat erős bennem, hogy több szakmai sikert érjek el. Aztán itt vagyok, aki beijed a semmitől. De egyik legjobb módszer, hogy mindezek ellenére elmegyek és részt veszek mindenben, amiben csak tudok. És azok a félelmetesnek tűnő dolgok tulajdonképpen nem is félelmetesek, és mindig úgy jövök el, hogy elégedett vagyok magammal. Először is, mert nem riadtam/hátráltam meg, másodsorban összeszedetten tudtam beszélni, annak ellenére, hogy előtte gombóc volt a torkomban.
Remek programokat szoktak szervezni, és a hétvégi családi piknik volt az egyik, amit nagyon vártam már, mégis szorongást éreztem belül. Először azért, hogy milyen lesz egyáltalán, aztán jött a többi kérdés. Milyen leszek én?! Habár egy ezer idegennel képes vagyok közvetlenül elcsevegni akár órákon át telefonon vagy személyesen, mégis aggasztott. Néha hajlamos vagyok többet is beszélni a kelleténél, és néha olyat is elmesélek, amit később megbánok. Aztán persze jött a dilemma, vigyem a fiam, vagy ne. Mire eldöntöttem viszem, jött egy roham, mire én is ki tudok olykor borulni. Most őszintén, van bárki, aki ezt nyugodt szívvel vállalja a kollégái előtt? Aztán közben fájt a szívem, hogy egy csodás helyen a fiam is jól érezheti magát. Mutattam képeket, és utolsó percben döntöttünk úgy a fiammal, hogy velem jön. Előtte persze nem tudta eldönteni, hogy akar- e jönni. Aztán megtörtént az a bizonyos csoda.
Az, amit már tavaly is be bizonyítottak. Mégpedig, hogy őrült jó bulikat tudnak összehozni. Elképesztő jó érzés, hogy a kollégáim valahol a barátaim is. A vezetőség pedig emberségből az első helyen áll. Tényleg olyan, mint egy összetartó nagy család. Én nem győzök elég hálás lenni, hogy egy ilyen csapat tagja lehetek. Folyton azon agyalok, mivel tudok még aktívabb lenni. Több van bennem, és tudom hogy ha jobban bíznék magamban, képes is lennék rá. Ugyanakkor félek. Félek a csalódástól és ettől az érzéstől. Az előző munkahelyemen ugyanez volt. Mindenkinek csak jót meséltem róluk, áradoztam, azt hiszem minden rendben van. Aztán egy baleset, azaz kettő kellett ahhoz, hogy a józanító pofon észhez térítsen. Sokan vannak, akik ha nem tudnak már "használni" egy embert, jól belerúgnak, majd eldobják, mint egy rongyot. Ilyenkor megijedek, behúzom a kéziféket.
Bár nem felejtem el ami történt, de remélem majd idővel sikerül újra bízni az emberekben és akár kockáztatni. Annyira jó most minden. Annyira szeretném, ha ez mindig tartana. Ha rajtam múlik, így lesz. Talán mégis kockáztatok. A mai nap igazán megható volt. A fiamat kérdeztem, megígéri, hogy jó fiú lesz? Megígérte. Bár messze van a Normafa, és nehezen viselte a buszon a közel harminc megállót, mert hangos az ajtó... szinte végig fogta a füleit. Mégis jó fiú volt. Nagyon kedvesen fogadták a fiamat. Foglalkoztak vele. Ez elmondhatatlanul sokat jelentett nekem. Tudják, hogy autizmussal él. Akarom is, hogy tudják. Megkönnyíti azt, hogy felmerüljön a sok kérdés egy - egy viselkedés alkalmával. És hogy én mitől féltem? Ha túl jól viselkedik, engem nézhet furán bárki... Ha túlságosan másképp viselkedik, ugyancsak furán nézhetnek, de egyértelmű, mindkét esetben a fiamnak is csak kellemetlen lenne. Ezért fontos, hogy előre tudják, hogy az én fiam különleges. Tegnap este még az is megfordult a fejemben, hogy több gyerek lesz, de mindenki az elvárt ütemben fejlődött, akkor ez fog bántani engem. Reggel azt éreztem, az én szeretetem a fiam iránt sokkal de sokkal nagyobb, mint hogy a saját félelmem győzzön, ahelyett hogy magammal vigyem, és esélyt adjak neki, hogy a csodálatos játszón lehessen és esetleg más gyerekekkel is játszhasson. Úgy gondolom udvarias volt, és alkalmazkodó. Nem evett a finom ételből, de ügyesen barátkozott felnőttekkel és nagyon jól bírta energiával. Szívesen társasozott, és türelmes volt hazafelé is.
Ismét egy újabb élménnyel lettem gazdagabb, és a fiamat illetően pedig újabb tapasztalattal. Nagyon jó érzés tartozni valahova, ahol elfogadnak nem csak engem, de a gyerekemet is. Elképesztő hálás vagyok.
Közben keresem az álmaim autóját, amire egyre jobban vágyom. Azt nem tudom, hogy tényleg annyi pénzt fektessünk bele, mivel ez eddig az én gondolatomba nem fért bele. Értékrendi sorrend. Na de az előző blogomban pont az volt a bajom, hogy minden az ütem szerint megy, minden túl kiszámítható és olykor ebbe faradok bele. Talán nem ez a megfelelő alkalom, hogy picit felrúgjam a sorrendet és legyen az, amire nagyon vágyom?! Az igaz, hogy ez nem egy olcsó vágy... szóval talán alszom rá párat, a türelmem hála a jó Istennek még mindig nagy... köszönöm ezt is az én drága kicsi fiamnak, aki többek között ezt is megtanította nekem...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó