2025.06.07. 20:01, Elekes Tímea Izabella
A dolgaink eléggé rendeződtek, és felmerül a kérdés bennem, akkor miért se változnak az érzéseim?! Valószínű életem végéig tanulmányozom az ember "működését", mert nagyon érdekel. Az igaz, hogy a mentális jólétet nagyon sok minden befolyásolja, és az is igaz, nem vagyunk egyformák. Van akit jobban megviselt egy - egy dolog, míg a másikat kevésbé.
Egyik este két óráig nem tudtam elaludni. Akkor volt a Parajdi Sóbánya "végének a kezdete", és több faluban is árvíz. Nagyon megviselt. Két nap után mindig jobb, de akkor az nagyon odavágott. Annyira sajnáltam azokat az embereket, akik otthon nélkül, munka nélkül maradtak. Eszembe jutott az is, amikor voltunk a Sóbányában. Annyira gyönyörű volt. Óriási kincs volt és óriási veszteség az, ami történt. Egyszerűen fájt az, hogy az emberek nem értékelik azt, ami adatott. A kapzsiság jut eszembe erről. Csak bevétel legyen, minél több turista menjen oda, legyen csili - vili ( szó szerint, aki járt ott, tudja milyen volt ), és a létfontosságú dolgokra nem adtak. Ez nagyon szomorú. A játszótér valami elképesztő volt, na és persze a levegő. Mivel asztmás vagyok, és még sokan mások, így felbecsülhetetlen kincs volt. Az emlékeim között az is szerepel, hogy akkoriban a fiúnk nem volt még három éves, és nem volt könnyű vele. Nem tudtuk annyira élvezni az ott töltött időt. Hosszú sort álltunk ki, míg jegyet vettünk. Innen is látszik, milyen sokan jártak oda. Ma már türelmesebb a fiam. Mivel kicsi volt, nem emlékszik egyáltalán, hogy voltunk ott. Még most is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen szép és értékes kincset veszítettünk el. Szó szerint megsírattam, ahogy a bányászok és még sokan mások. Arnold fiam azt mondta: "Tudtam sírni fogsz. Nem kellett volna menjünk, és akkor nem sírnál... vagy akkor meg azért sírnál, hogy nem láttad." És teljesen igaza van. Egyszerűen lenyűgöz, hogy milyen bölcs tud lenni.
Az S.N.I. suli hallgatója ( is ) vagyok, és vannak témák, amik mélyen érintenek. Jó ideig et is így marad, tudom. Egy adott témáról fogok videót készíteni, mert hosszú lenne leírni, ugyanakkor nagyon fontos, hogy minél többen tudjanak erről.
A héten kicsit átmentem kicsit azon az érzésen is, hogy "elegem van mindenből". Talán a fent említett dolgok miatt, és az emberi viselkedések is olykor nagyon tudnak zavarni. Olyankor soknak érzem ezt a várost... másfelől, néha picit azt érzem, hogy a napok úgy telnek, mintha, ( egy kis túlzással ) nem történne semmi izgalmas, fontos. Neha olyan érzés, mintha csak elrohanna az élet, és nem élek. Olykor bűntudatom van ezért, hiszen van egy nagyon édes gyerekem, és egy rendes férjem. Ez már önmagában olyan kincs, ami nem mindenkinek adatott meg. Az érzések mégis jönnek, és valójában úgy is gondolom, hogy olykor jogosan érzek így. Végülis a sok nehézség nagyon rá nyomta a pecsétet az életünkre. A férjemmel a kapcsolatunk elején nagyon más volt minden. Az is érthető, hogy nem csak anya akarok lenni. Nő is akarok lenni. Tovább nem is akarok menni, nem fokozom. Ezek teljesen normális, emberi érzések, és ahogy az oktatóm mondja, érzésekkel soha nem vitatkozunk. Az érzések jönnek, ha akarjuk, ha nem. Talán ezért is mondják a megcsalás - döntés kérdés. Ha belegondolunk, így is van. Mindenkinek van olyan az életében, hogy tetszik valaki(k), de attól még nem rohanunk a karjaiba. Ha valaki az ellenkezőjét állítja, hazudik. Emberek vagyunk. Na de nem megyek át párkapcsolati témába, bármennyire is kedvenc témám. Olykor elfáradunk, lazítanánk, keressük az izgalmat, de ha jobban belegondolunk, nem vágyunk másra, legalábbis hosszú távon. Nekem nem volt a férjem előtt olyan kapcsolatom, amit vissza sírnék. Mondhatom úgy is, soha ne volt ennyire rendezett az életem. És talán itt van a kulcsszó is. A túl rendezett dolgokban is el lehet fáradni. Nagyonis. Bár az éjszakázást nem bírom, és nem is vágyom rá, de olykor hiányzik az, hogy a rutinból kiessek. A fiam minden este 19:30 - kor lefekszik, én olvasok, tanulok, írok, zenét hallgatok. És már majdnem kilenc éve. A fiamnak fontos a rutin. Én pedig szigorúan tartom magam ehhez. Ebben pedig elfáradok.
A héten az anyukám kétszer elesett, és a jövő, hogy mi várhat rá, meg ránk, megrémített. A második esés után éppen beszéltünk telefonon, amikor a fiam vizet kért. Mondtam, töltsön magának. Ilyenkor rendszerint a kulacsot kiejti a kezéből és az összes víz a szőnyegre folyik. Most is így történt. Teljesen kiborultam. A kisfiam annyi energiát elvesz tőlem ( az évek alatt pontosabban ), hogy azt érzem, nem bírok el egy olyan terhet, mint az anyu gondozása. A jövő miatti aggódás és a fiam már sok lenne nekem. Az érzéseim miatt bűntudatom is van, de nem tudok elleni mit tenni. Anyával valamikor régen megromlott a kapcsolatom, és sajnos soha nem tud a régi lenni ez már. Pedig nagyon közel álltunk egymáshoz, és a mindenem volt. Apámat is pótolta úgy ahogy. Szörnyű terhek ezek, és akkor érzem a súlyát, amikor ilyesmi történik vele... Erről talán most ennyi is. Remélem a jó Isten mindent szépen rendez, és mivel elég sokat szenvedett életében, így kegyes lesz a sors hozzá...
Most már heti két alkalommal járok személyi edzőhöz, aki egyáltalán nem kímél. Pont ezt várom tőle. A könyvek, melyek az edzés jótékony hatásáról szólnak, iszonyú nagy valóság. És igen, képes vagyok utazni is, hogy edzek. A sport nagyon sokat segít, ha stresszes vagyok, ha szomorú vagyok, de ha vidám, akkor is. Szóval mindig. Bármilyen a kedvem, nem hagyom el magam.
Igen, elfáradok olykor, de az élet szép, és ezt észre kell vennünk, és értékelünk kell a jó dolgokat. De akár azt is, hogy egészségesek vagyunk, van családunk, van hol laknunk, van mit ennünk. Kirándulhatunk. Itt a nyár, és végre találkozhatunk a távolabb élő szeretteinkkel is. Utazzunk, és éljünk...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés