2025.05.11. 15:42, Tímea Izabella Nagy
Mi emberek, olykor mindig többre vágyunk...
Nagyon tartalmas, eredményes hét van mögöttünk. Folyamatos hullámvasúton érzem magam, amiről csak akkor szállok le, ha éppen alszom. Érzések kavarognak bennem, olykor mintha sírás folytogatna. Nem szomorúság, hanem inkább mintha elérzékenyülnék, és sokszor olyan hála és szeretet van a szívemben, hogy átölelném a világot.
A kisfiamról ódákat tudnék zengeni, és az elképesztő eredményei miatt számomra olykor fel sem tűnnek már azok az apróságok, amiket más esetben hiányosságként élnék meg. A héten volt Sportválasztó napon, és minden sportot kipróbált, láthatóan élvezte, és a tömeg sem zavarta. Volt szövegértési versenyen, ahol 2. helyezést ért el. Ezenkívül csodás eredményeket ér el az iskolában, és példás a magaviselete és a szorgalma. Úgy gondolom, hogy ez valahol a mi érdemünk is, illetve a pedagógusoké. Nagyon türelmes vagyok a fiammal, együtt tanulunk sokszor, és sokat foglalkozom vele. Ez mind befolyásolja, hogy kiegyensúlyozott és példás magaviselete legyen. Arról is meg vagyok győződve, hogy egy autizmussal élő gyereknek a legfontosabb a szeretet. Ebből aztán bőven tudok adni neki. A tárgyak nem igazán érdeklik. Oklevelet és ajándékokat kapott. Azt mondta, őt ez nem érdekli. Persze, mondtam neki, hogy engem igenis érdekel, és nagyon örülök neki, mire közölte, tudja. Még mindig sok tévhit kering az autistákkal kapcsolatban, pedig az egyik legfontosabb dolog, amit tudni kell róluk, hogy bár nem fejezik ki mindig az örömüket, és olyan, mintha nem értenének dolgokat, viszont az igazság mégis az, hogy nagyon értik. A fiam elképesztően jól ismer engem. Nagyon bírom ezt is benne. Nagyon odafigyelő, együttérző. Persze nem lehet általánosítani, de azt elmondhatom, hogy ha nem súlyosan érintett, akkor nagyon is sok mindent megértenek. Még azok is, akiknek súlyos viselkedési problémájuk van. De ebbe most nem is mennék bele mélyebben. Jövő héten indul a tanfolyam, és biztos vagyok benne, sok új dolgot fogok tanulni.
A közösségi oldalon sokszor olvasom, miket írnak, több csoportban is benne vagyok. Olykor elképedek, hogy a szülők hogy reagálnak egy-egy bejegyzésre. Azt gondolnám, hogy sorstársként másképp kéne megfogalmazni a gondolataikat, de egyesek nem fogják vissza magukat. Egyik segítségkérésre ugyanis a válaszomra, akik nem értettek egyet, majd "felfaltak". Egy olyan válaszom volt, amit az orvos mondott nekem, azt adtam tovább, és ezt le is írtam. Elég meglepő volt számomra ez a válaszreakció, de úgy gondolom, ez abszolút azt az embert minősíti, aki úgy reagálja le. Nekem különösebben nem esett rosszul (meglepő, de igaz), mert arra gondoltam, szegény az elfogadás kezdetleges fázisában van... talán régebben én is ilyen voltam... a védekező mechanizmus mindannyiunkban benne van, mert a válaszban érződött mélyen a fájdalom és elkeseredés. A sorok között kell olvasni mindig. A verseimet én nagyon is tudom értelmezni, elemezni, és meg tudom határozni, hogy ez most kinek, hogyan, miért íródott, de más nem biztos, hogy úgy értelmezi. Nagyon szeretem az írás szabadságát. Szeretem, hogy azt írhatok, amit akarok, és úgy, ahogy akarom. Egy vers mindenkinek mást jelenthet akár, másképp értelmezheti, és ez azért jó, mert többen tudnak azonosulni vele, és ez a lényeg. Nem feltétlenül azt kell tudni, én mit érzek, sőt, nem is mindig szeretném ezt. Ajánlottak nekem olyan lehetőséget, hogy írjak, de más mondja meg, hogy mit. ( kérésre írtam már verset adott témával, de az más )Hiába a pénz, ha az nem én vagyok. Az olyan, mintha eladnám a lelkem. De sem a lelkem, sem a szívem nem eladó. Kapok sok kedves levelet, de az udvarlásokat kicsit túlzásnak tartom. Ha valaki arra nem veszi a fáradságot, hogy utána nézzen, hogy férjezett, gyerekes anya vagyok, nem tudok mit mondani. A buta emberek társasága végképp nem vonz. Lehet egy férfi nagyon helyes, ha nagyon buta, és ez ugyanúgy a nőkre is vonatkozik. Nagyon jó érzés, ha valaki szépnek tart, viszont én sokkal jobban örülnék, ha az egyéniségemet vagy a tudásomat értékelnék jobban. A világgal az az egyik legfőbb probléma, hogy szinte minden csak a külsőségekről szól. Persze legyünk igényesek, tiszteljük meg magunkat és másokat ezzel, de a tudás ugyanolyan fontos. Azért is képezem magam annyit. Óriási bennem a tudásvágy. Igaz, olykor eszembe jut egy kedves ismerősöm, aki egyszer mesélte, hogy sok tanfolyamot végzett, míg valaki azt mondta, miért nem végez el egy egyetemet, és olyan helyen tudna dolgozni, ahol sokkal többet keres. Ezt tette, és igaza lett az ismerősének. Ha fiatalabb lennék, megfontolnám. Persze a kisördög mindig azt súgja, "mit akarok, nincs meg hozzá az eszem", de tudom, hogy az önbizalomhiány is közrejátszik, és a gyerekkorból hozott dolgok. A mostani tanfolyamon is azt érzem, mindenki okosabb. Vannak, akik ki is fejezik, van önbizalmuk. A foglalkozásuk is arra enged következtetni, többet elértek az életben, mint én. Ilyenkor alaposan vissza kell rángatnom magam a valóságba, és átgondolni szépen, én miket vittem véghez. Akkor kezdek kicsit megbékélni magammal... Azt gondolom, a világ tesz ilyenné minket, hogy állandóan többre vágyunk, és elégedetlenek vagyunk... Nem akarok ujjal mutogatni, vagy mást hibáztatni, csak azt nem értem, miért nem tudjuk megosztani örömünket, sikerünket mással?! Amikor először vezettem például autópályán, mondtam a férjemnek, na ezt megosztom... az volt a válasza: szerinted érdekel valakit? Valami ilyesmi volt a válasz. Nem rosszindulatból mondta, ő büszke volt rám. Belegondolva, tényleg nem tudom, ki örült volna neki... talán még azt hitték volna, hogy dicsekszem. De ez csak egy példa a sok közül. Bár én mindig sokkal lelkesebb és hálálkodóbb vagyok a páromnál. Én szeretem kimutatni az érzéseimet, ez olyan nagy baj? Talán igen, talán nem. Van, ahol igen, és van ahol nem. PFérfiaknak visszafogottan kell, nehogy félreérthető legyen, nőknek meg óvatosan, nehogy irigykedjenek. De sokszor ezeket elfelejtem, mert én ugyanúgy tudok más sikerének örülni, mint a sajátomnak. Szeretem a közvetlenséget nagyon, ami nem mindig jó. Ha tudok valakinek segíteni, vagy szebbé tudom tenni a napját, miért ne tenném? Én így gondolkodom. És az én drága kicsi fiam is.
Annyira szeretem az anyaságot. Minden pillanatát. Emlékszem, amikor kicsi volt, és nagyon de nagyon nehéz volt... mindenki mondta ez az év/kor a legszebb... mi pedig csak a fájdalmat kaptuk. Minden fél évben vártam, mikor lesz a legszebb kor, talán most... mivel két évvel volt lemaradva, így persze nem stimmeltek az évszámok... de most elérkezett az én időm... amire azt mondták, na az nehéz lesz, például az első osztály, nekünk könnyű... most én lubickolok, és ki is élvezem minden pillanatát. A fiammal nagyon jó a kapcsolatunk, és nem csak az anyja vagyok, hanem a barátja is. És ezt mindig ápolni fogom, hogy megmaradjon a jó kapcsolatunk.
A mai tanfolyam felkavaró volt. Olyan téma, ami mindig is nehezen érintett. A múltat nem tudom kitörölni, a sebeket sem tudom eltűntetni, csak enyhíteni tudok a fájdalmakon. Pszichológiai tanulmányaim során már végig vettük ezt az anyagot, és mégis megviselt most, nagyon elfáradtam a végére. A következő órán még mélyebben érintjük a számomra fájdalmas, nehéz, erős témákat. A másik tanfolyam pedig kifejezetten erről szól. Persze most lehetne azt kérdezni, "miért sírsz, te akarod", de ez nem síránkozás, csupán megosztom az érzéseimet. Továbbra is azt mondom a tudatlanság sokkal rosszabb. A félelmeinkkel pedig nem árt szembenézni... Egyik videómhoz írt valami ilyesmit valaki nagyon értelmetlenül fogalmazva. A buta emberekkel sajnos nem tudok mit kezdeni, és nem is akarok... aki nem hajlandó tanulni, mert túl okosnak hiszi magát, hát, nem tudom nagyra értékelni...
Bár még az év közepéhez sem értünk, máris annyi jó dolog történt, és még sok pozitív élmény vár... készülőben vannak dolgok, amikről később beszélhetek, de már most nagy örömmel tölt el. Megoldatlan dolgok vannak még, mint a pelenka, a lakás, az adóhivatal. Próbálok nem stresszelni rajta túlságosan. Persze a jogdíjakat nagyon várjuk, mint minden szerző szerintem...
A munkámban is értek sikerek, és minden érzékenyebb pillanatomban azt érzem elsírom magam, hogy olyan megbízásokat kapok, amiket nagyon szeretek és értékelek. Elmondhatatlan hálás vagyok, hogy a jelenlegi munkám segített át azon, hogy a régi helyet el tudjam felejteni. Imádtam ott is dolgozni, és ha egy autóbaleset kellett hozzá, majd a mély megaláztatás, és kényszerhelyzet, hogy a jelenlegi helyre találjak, akkor már megérte. Nem mondom, hogy mindig könnyű, amikor ott megyek el, ha edzésre megyek. Feljön a sok emlék akaratom ellenére is. Ott van a fiam első óvodája, ott van az iroda, ott van az, amikor az üvöltő gyerekemmel besétáltam és rettegve az elutasítástól kérdeztem van - e felvétel, ott vannak a boltok, gyógyszertárak, ahol vásároltunk a nehéz időszakokban... Sok fájdalom és elutasítás, küzdelem, harc van a hátam mögött... néha fel is teszem magamnak a kérdést, miért jó a sok tanulás? Rengeteget fizetek ezekért, megéri? Dolgoznék többet is, de nehéz kilogikázni. Ha éppen itthon ráérek, rögtön otthoni munkákat keresek. Szinte rögeszme már.
De összességében elégedett vagyok. Elégedett vagyok az életemmel, amit elértem, és ahogy élünk. Törekszem a jobbra, de nem elégedetlenkedem. Magamért tanulok. Jó érzés az, amikor az oktatáson valaki feltesz egy kérdést, és az oktató ugyanazt mondja el, amit én mondtam volna. Tehát kitűnően tudtam rá a választ, ami azt jelenti, elég nagy önismerettel rendelkezem, és mégsem vagyok olyan buta, mint ahogy sokszor a kisördög súgja a fülembe.
Mindig vágyhatunk többre, de attól csak boldogtalanabbak leszünk. Én gyakran úgy ébredek fel, hálás vagyok a jó Istennek, hogy látok, hallok, tudok járni, és sorolhatnám. Ezek olyan dolgok, amik fel se tűnnek, mert nekünk természetesek, de amikor találkozom naponta több látássérült emberrel, különösen hálás tudok lenni.
A héten is többször voltam könyvtárba olvasni, sőt, a fiammal Mandala színezésen is voltunk. Ilyenkor több idős hölgy is eljön. Nevezzük inkább szép korúnak őket, mert amikor arra kértek tegezzek mindenkit, és közöltem, nekem nem megy az, hogy idősebb embereket tegezzek, talán kicsit megbántódtak ezen. Igaz is, hogy nagyon fiatalosak.
A kisfiam nagyon aranyos volt, mert színezni ugyan nem szeret, de elkezdte a házifeladatot megoldani, és hangosan olvasott nekünk. A héten játszótéren is voltunk többször, végre van egy új barátja is, akinek nagyon örülök, a mamát is meglátogattuk. Nagyon sok minden történt, talán kicsit érthető is a fáradságom. Esténként tanulok, írok. Nem szeretem a semmittevést, pedig néha az is kell. Az anyák napján el voltunk utazva, kisfiam édes kis kézzel készített ajándékkal lepett meg. A férjem meg sok gondolkodás után ismét arra jött rá, hogy mindenem meg van. Persze kaptam egy szép ékszert, amit én választottam. Abból sose elég, nem igaz?! De belegondolva, tényleg mindenem meg van. Ha valaki meg kérdezné mit szeretnék, azt mondanám, mindenem meg van, amire szükségem van: Egészség és szerető család. Mellette már csak bónusz, hogy van hol laknunk, van mit ennünk, van munkánk és még sorolhatnám... csupán észre kell vennünk ezeket, és értékelnünk, mert sajnos sok nehéz sorsú ember van, ezt sem szabad elfelejtenünk...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó