A hétvégén barátokkal voltunk, és nagyon örültem, hogy Arnold egy kicsit tudott játszani a régi barátjával. Valóban játszani, mint régen... 

A hétköznapok is nagyon jól teltek, és ismét észre tudom venni az élet szépségeit. Apró dolgokban keresem... egy mosoly, szép szó... ez csodákra képes... Elég sokat vagyok egyedül. Néha eszembe jut, milyen volt, amikor én is színpadon voltam... együtt voltam akkor legalább a párommal... már annyira megszoktam ezt a jelenlegi állapotot, hogy fel sem tűnik, hogy egyedül vagyok sokszor. Nos, hogy mennyire jó vagy nem jó, azt nem tudom. Szerettem a színpadot annak idején, a csillogást, a "művész titulust", de valójában már nem vagyok erre. Az is igaz, nagyon sokat lehetett keresni. De a pénz sem minden... sok szép ruhám volt anno, na az hiányzik. Ha olyan helyre kell mennem, akkor gondolkodom el, annak idején mennyi volt. De belelátva a "sztárvilágban" kicsit sem vonz... azt gondolná az ember, mennyi pénzt keres, mert benne van a TV.be, pedig a valóság, hogy mennyi pénze van, hogy bekerüljön a TV.be. Mivel a férjem zenész, lehetne azt gondolni, akkor nálunk is ez a helyzet. De a helyzet az, hogy a férjem valóban megdolgozott ezért, és nem "csinált sztár", akinek gépekkel teszik helyre a hangját és tátogva énekel, majd elkér sok pénzt. Egyáltalán nem. Minden hétvégén élőzene. Laikus emberként sokan fel sem fogják, hogy ez szinte lehetetlen. Én hamar lerekedtem akkor is, amikor együtt énekeltünk. Nyilván nem volt meg az a jó technikám sem, mint ahogy sok csinált sztárnak sem, de legalább élőben nyomtuk... Nem könnyű zenész feleségként, ezt egyre inkább érzem. Én itthon a gyerekkel, és szinte ki se tudok mozdulni. Gyakran fáradt a férjem, ami érthető, így sokszor egyedül maradok sok mindennel... Pedig szeretek beszélgetni. Tudok beszélgetni bárkivel. A gyerekkel sokat foglalkozom, többnyire persze tanulás téren, mert nem igazán "igényli" hogy ott legyek mellette. ( bár óvatosan használom ezt a szót, mert könyvek cáfolnak rá erre ). Kiváló eredményeket ér el, aminek nagyon tudok örülni. Egyik nap hat éneket kellett megtanulni. Nem volt egyszerű, mert apróbb dühkitörések voltak, de megtanulta. A munka ismét gyógyír számomra, és ma elgondolkodtam... Lassan két éve a balesetünknek. Nem értettem akkor, miért történik annyi rossz dolog szinte sorozatban. A hétvégi házunkat, amikor teljesen kirabolták, utána a baleset, aminek következtében elvesztettem az állásomat. Nem tudtam beletörödni, nem tudtam elendgedni sokáig. Fél évig lábadoztam, fél évig munkát kerestem. Utána megtörtént a csoda. Erre mondják, azért történik rossz, mert sokkal jobb vár ránk. Velem is ez történt. Nagyon jó helyet találtam, amiért nagyon hálás vagyok. Lassan egy éve a csapat tagja vagyok, és igazából most kezdem azt érezni, hogy valahova tartozom... Nagyon kedvelem őket, és úgy érzem, engem is szeretnek. Nem értem azt az irigységet és rosszindulatot, amit a régi helyen kaptam, és észre se vettem, mert nem akartam észre venni. De az is nagyon igaz, a bajban derül ki, hogy ki is az őszinte barát... Elvi kérdés volt nálam, hogy maradok, vagy megyek akkor... Valójában az élet szépen rendezi a dolgainkat, ha hagyjuk. Igaz, elég erős pofon volt az élettől akkor, de már nem bánom. Úgy érzem szuper lehetőségek állnak előttem, talán szakmailag is sikerül fejlődnöm és kapcsolatokat is sikerül kialakítani. Két tanfolyamra iratkoztam be, egyik egy hónap múlva kezdődik, a másik pedig három hónap múlva. Nagyon hiányzott nekem már a tanulás. Az iskolai tanulás, úgy értem. Tanulni, folyamatosan tanulok amúgy is. Az angolt a balesetkor kezdtem el tanulni, amit kitartóan gyakorolok mindennap, de hihetetlen gyenge vagyok még mindig benne, pedig annyira szeretném beszélni a nyelvet. Mellette az autizmus, ami nagyon de nagyon érdekel. Arra viszont elég fogékony vagyok. Lehet azért, mert minden nap benne vagyok a gyakorlatban a fiam által. Az időnkénti magányt nagyon jól tudja kompenzálni a tanulás. El is hiszem már magamról, hogy többre vagyok képes, mint sokszor azt gondolom. A munkahelyemen is szeretnék bizonyítani, és hogy ismerjék meg a képességeimet, esetleg tudják kiaknázni azt, ami bennem van, de még én sem tudok róla, vagy csak félek... Gyakran érzek ugyan szorongást, és annak ellenére vállalok be dolgokat. Én az a fajta vagyok, akit jobb ha bedobnak a mély vízbe... mindig a pszichológiai tanulmányaim jutnak eszembe... dráma órán, ha tudom, hogy szerepet játszunk, biztos nem mentem volna az órára... én magam is meglepődtem mennyire meg tudtam nyilni mások előtt... míg élek, nem felejtem. Persze pozitív élményem van, és nagyon örülök, hogy részese lehettem. Nagyon szerettem a tanáraimat, a pszichológia pedig mindig is érdekelt, és ezután is fog érdekelni... Szeretnék fiatalabb lenni... mert annyi mindent szeretnék még csinálni. A férjem a tanfolyamra simán annyit mondott, Ok, de stresszelés ne legyen, vagy ne vizsgázz le. Kicsit a lehetetlent kérte, de megértem. Majd meglátjuk. Tudom, nem könnyű majd a gyerek mellett úgy, hogy közben Őt is tanítsam. Eddigi tanulmányaim ki voltak számolva az időt illetően, azaz ameddig tart az ovi, addig minden legyen pipa nálam. Halasztás például szóba se jöhetett. Csupán egyszer számoltam el magam, és mire észbe kaptam, konkrétan három suliba jártam. Mindezt munka és család mellett. Borzasztó nehéz volt, de belegondolva marha büszke is lehetek magamra. Nem tudom pontosan minek/kinek köszönhető, hogy sikerült mindent befejezni. A férjem bíztatása is sokat segített, és valószínű az önfejűségem is. De akkor is megcsinálom, és kész! Most is így vagyok ezzel. Nem görcsölök rá, de ha már közel a cél, nem akarnám feladni!

   Igen, sok szépség van a világban, és sok nehézség is. Sok lemondással jár, ha valamit el akarunk érni. Viszont, mindenki meg kell találja magának azt, amit nagyon szeret, ami boldoggá teszi. Én gyakran a tanulásba menekülök... és most a "menekülés" szót használtam akaratom ellenére... valójában ez nekem egy menedék, hogy a mindennapok forgatagában ne vesszek el... én úgy érzem olyankor megállok egy pillanatra és figyelek... még ha a tanárom szava is az... ezt így nehéz elmagyarázni, de engem ez boldoggá tesz... És mint korábban írtam, többször is, borzasztó nehéz úgy őszintének lenni, hogy egy határt húzunk, hogy mi az, amiről beszélünk, és mi az, amiről nem... 

   Ezek a blogok a nagyon mély gondolataimat, érzéseimet tartalmazzák, a miniblogok pedig a hétköznapi kis szösszeneteket inkább. Azokkal együtt kerek az én/mi történetünk...

 

Köszönöm, hogy elolvastátok!

 

( esetleges hibák előfordulhatnak )

 

Iza

 

Olyan kis apróságokban rejlenek az örömök, amiket el sem tudnánk képzelni... és pont ez a baj, hogy inkább a nagyobb dolgoktól várjuk, mintsem észre vegyük, ami előttünk van...

 

A hétvégén barátokkal voltunk, és nagyon örültem, hogy Arnold egy kicsit tudott játszani a régi barátjával. Valóban játszani, mint régen... 

A hétköznapok is nagyon jól teltek, és ismét észre tudom venni az élet szépségeit. Apró dolgokban keresem... egy mosoly, szép szó... ez csodákra képes... Elég sokat vagyok egyedül. Néha eszembe jut, milyen volt, amikor én is színpadon voltam... együtt voltam akkor legalább a párommal... már annyira megszoktam ezt a jelenlegi állapotot, hogy fel sem tűnik, hogy egyedül vagyok sokszor. Nos, hogy mennyire jó vagy nem jó, azt nem tudom. Szerettem a színpadot annak idején, a csillogást, a "művész titulust", de valójában már nem vagyok erre. Az is igaz, nagyon sokat lehetett keresni. De a pénz sem minden... sok szép ruhám volt anno, na az hiányzik. Ha olyan helyre kell mennem, akkor gondolkodom el, annak idején mennyi volt. De belelátva a "sztárvilágban" kicsit sem vonz... azt gondolná az ember, mennyi pénzt keres, mert benne van a TV.be, pedig a valóság, hogy mennyi pénze van, hogy bekerüljön a TV.be. Mivel a férjem zenész, lehetne azt gondolni, akkor nálunk is ez a helyzet. De a helyzet az, hogy a férjem valóban megdolgozott ezért, és nem "csinált sztár", akinek gépekkel teszik helyre a hangját és tátogva énekel, majd elkér sok pénzt. Egyáltalán nem. Minden hétvégén élőzene. Laikus emberként sokan fel sem fogják, hogy ez szinte lehetetlen. Én hamar lerekedtem akkor is, amikor együtt énekeltünk. Nyilván nem volt meg az a jó technikám sem, mint ahogy sok csinált sztárnak sem, de legalább élőben nyomtuk... Nem könnyű zenész feleségként, ezt egyre inkább érzem. Én itthon a gyerekkel, és szinte ki se tudok mozdulni. Gyakran fáradt a férjem, ami érthető, így sokszor egyedül maradok sok mindennel... Pedig szeretek beszélgetni. Tudok beszélgetni bárkivel. A gyerekkel sokat foglalkozom, többnyire persze tanulás téren, mert nem igazán "igényli" hogy ott legyek mellette. ( bár óvatosan használom ezt a szót, mert könyvek cáfolnak rá erre ). Kiváló eredményeket ér el, aminek nagyon tudok örülni. Egyik nap hat éneket kellett megtanulni. Nem volt egyszerű, mert apróbb dühkitörések voltak, de megtanulta. A munka ismét gyógyír számomra, és ma elgondolkodtam... Lassan két éve a balesetünknek. Nem értettem akkor, miért történik annyi rossz dolog szinte sorozatban. A hétvégi házunkat, amikor teljesen kirabolták, utána a baleset, aminek következtében elvesztettem az állásomat. Nem tudtam beletörödni, nem tudtam elendgedni sokáig. Fél évig lábadoztam, fél évig munkát kerestem. Utána megtörtént a csoda. Erre mondják, azért történik rossz, mert sokkal jobb vár ránk. Velem is ez történt. Nagyon jó helyet találtam, amiért nagyon hálás vagyok. Lassan egy éve a csapat tagja vagyok, és igazából most kezdem azt érezni, hogy valahova tartozom... Nagyon kedvelem őket, és úgy érzem, engem is szeretnek. Nem értem azt az irigységet és rosszindulatot, amit a régi helyen kaptam, és észre se vettem, mert nem akartam észre venni. De az is nagyon igaz, a bajban derül ki, hogy ki is az őszinte barát... Elvi kérdés volt nálam, hogy maradok, vagy megyek akkor... Valójában az élet szépen rendezi a dolgainkat, ha hagyjuk. Igaz, elég erős pofon volt az élettől akkor, de már nem bánom. Úgy érzem szuper lehetőségek állnak előttem, talán szakmailag is sikerül fejlődnöm és kapcsolatokat is sikerül kialakítani. Két tanfolyamra iratkoztam be, egyik egy hónap múlva kezdődik, a másik pedig három hónap múlva. Nagyon hiányzott nekem már a tanulás. Az iskolai tanulás, úgy értem. Tanulni, folyamatosan tanulok amúgy is. Az angolt a balesetkor kezdtem el tanulni, amit kitartóan gyakorolok mindennap, de hihetetlen gyenge vagyok még mindig benne, pedig annyira szeretném beszélni a nyelvet. Mellette az autizmus, ami nagyon de nagyon érdekel. Arra viszont elég fogékony vagyok. Lehet azért, mert minden nap benne vagyok a gyakorlatban a fiam által. Az időnkénti magányt nagyon jól tudja kompenzálni a tanulás. El is hiszem már magamról, hogy többre vagyok képes, mint sokszor azt gondolom. A munkahelyemen is szeretnék bizonyítani, és hogy ismerjék meg a képességeimet, esetleg tudják kiaknázni azt, ami bennem van, de még én sem tudok róla, vagy csak félek... Gyakran érzek ugyan szorongást, és annak ellenére vállalok be dolgokat. Én az a fajta vagyok, akit jobb ha bedobnak a mély vízbe... mindig a pszichológiai tanulmányaim jutnak eszembe... dráma órán, ha tudom, hogy szerepet játszunk, biztos nem mentem volna az órára... én magam is meglepődtem mennyire meg tudtam nyilni mások előtt... míg élek, nem felejtem. Persze pozitív élményem van, és nagyon örülök, hogy részese lehettem. Nagyon szerettem a tanáraimat, a pszichológia pedig mindig is érdekelt, és ezután is fog érdekelni... Szeretnék fiatalabb lenni... mert annyi mindent szeretnék még csinálni. A férjem a tanfolyamra simán annyit mondott, Ok, de stresszelés ne legyen, vagy ne vizsgázz le. Kicsit a lehetetlent kérte, de megértem. Majd meglátjuk. Tudom, nem könnyű majd a gyerek mellett úgy, hogy közben Őt is tanítsam. Eddigi tanulmányaim ki voltak számolva az időt illetően, azaz ameddig tart az ovi, addig minden legyen pipa nálam. Halasztás például szóba se jöhetett. Csupán egyszer számoltam el magam, és mire észbe kaptam, konkrétan három suliba jártam. Mindezt munka és család mellett. Borzasztó nehéz volt, de belegondolva marha büszke is lehetek magamra. Nem tudom pontosan minek/kinek köszönhető, hogy sikerült mindent befejezni. A férjem bíztatása is sokat segített, és valószínű az önfejűségem is. De akkor is megcsinálom, és kész! Most is így vagyok ezzel. Nem görcsölök rá, de ha már közel a cél, nem akarnám feladni!

   Igen, sok szépség van a világban, és sok nehézség is. Sok lemondással jár, ha valamit el akarunk érni. Viszont, mindenki meg kell találja magának azt, amit nagyon szeret, ami boldoggá teszi. Én gyakran a tanulásba menekülök... és most a "menekülés" szót használtam akaratom ellenére... valójában ez nekem egy menedék, hogy a mindennapok forgatagában ne vesszek el... én úgy érzem olyankor megállok egy pillanatra és figyelek... még ha a tanárom szava is az... ezt így nehéz elmagyarázni, de engem ez boldoggá tesz... És mint korábban írtam, többször is, borzasztó nehéz úgy őszintének lenni, hogy egy határt húzunk, hogy mi az, amiről beszélünk, és mi az, amiről nem... 

   Ezek a blogok a nagyon mély gondolataimat, érzéseimet tartalmazzák, a miniblogok pedig a hétköznapi kis szösszeneteket inkább. Azokkal együtt kerek az én/mi történetünk...

 

Köszönöm, hogy elolvastátok!

 

( esetleges hibák előfordulhatnak )

 

Iza